Információk Váraszó helynévkutatásáról

Mint váraszói lakos, már kisgyermekkorom óta érdeklődöm településem múltja, környezete, jellemzői, elhelyezkedése, térképezése és földrajzi nevei iránt. Mindig inspirált, hogy hogyan tudnék tenni a lakosokért, hogyan tudnám leghasznosabban a falu javát szolgálni.

Globalizálódó világunkban az elmúlt évtizedek során a perifériára szorult kisebb települések (aprófalvak, tanyák) szerepe radikálisan csökkent. A korábban jelentős munkaerőt vonzó ipar, a helyiek megélhetését biztosító mezőgazdaság gyakorlatilag megszűnt, s nem biztosít megélhetést többé. Emiatt egyre nagyobb mértéket ölt az elvándorlás, amely hosszú távon e területek elnéptelenedéséhez vezet.

E szomorú folyamat egyik eleme a helynevek szerepének elhalványulása. Az elmúlt évtizedekig nagyszámú helyi munkaerő vett részt az erdő- és mezőgazdasági munkákban, jellemzően a település külterületén. Annak érdekében, hogy a munkások egy bizonyos területet azonosítani tudjanak, névvel látták el. Ezek története akár több száz évre is visszanyúlhat, de viszonylag újabb elnevezésekkel is találkozhatunk, amelyek korabeli ismereteket nyújtanak a közösségről. E nevek jelentősége az utóbbi időben számottevően csökkent a társadalmi-foglalkoztatottsági átrétegződésben tapasztalt folyamatok miatt: a lakosok már nem járnak a határba, s nem foglalkoznak széles körben erdőgazdálkodással.

Ez a helyzet teljes mértékben érinti Váraszót is. Határnevei, dűlőnevei, utcarészeinek elnevezései 1-2 generáció alatt szinte teljesen kikoptak a köztudatból, ezeket javarészt ma már csak az idősebb korosztály képviselői ismerik. Kutatásom legfőbb célja ezért a névmentés, valamint a lakosság által jelenleg használt névanyag térképen történő bemutatása.

Mivel az 1970-es évek elején lezajlott névgyűjtés óta átfogó és részletes rendszerezés nem történt, és a váraszói helynevek elemzésével még senki sem foglalkozott, hiszem, hogy kutatásom alkalmas a helyi örökség ezen apró részének megőrzésére, továbbadására.

Földrajzi név - helynév

Nyelvjárási sajátosságok

Váraszó helyneveinek részletes tárgyalása előtt célszerű tisztázni egy általános terminológiai problémát: a földrajzi név és a helynév használatát. Egy fogalmat, ha létrejöttekor nem láttak el pontos definícióval, a használata emeli normatívvá. Lőrincze L. (1947) és Benkő L. (1947) következetesen használják a földrajzi név terminust a régebbi helynév helyett. Lőrincze meghatározása szerint a földrajzi nevek "a táj különböző részeinek, illetőleg a tájban található természetes és mesterséges alakulásoknak megkülönböztető nevei". Ma a kevéssé pontosabban meghatározott helynevet leggyakrabban a földrajzi név szinonimájaként használják, de más értelemben is előfordul (határnevek szinonimájaként, illetve a néprajzi kiadványokban gyakrabban fellelhető). Tanulmányomban a helynév terminust én is a földrajzi névvel azonos jelentéssel használom.

A magyar helynevek felépítése

A magyar szóalkotás során magyar nyelvi elemekből létrejött neveket tekinthetjük magyar helynévnek, földrajzi névnek. Sok típusuk hasonló a jelzős szerkezetekhez, és tagokból (elemekből) állnak. Fontos, hogy a magyar nyelvészeti szakirodalomban az elemek száma nincs összefüggésben a helyesírásukkal: az egynél több tagú nevek mindegyike lehet kötőjellel írt, különírt vagy egybeírt (Jászfelsőszentgyörgy, Dél-kínai-tenger). Ennek eldöntésére szigorú szabályok vonatkoznak, amelyekre a későbbiekben utalni fogok. A térképész szakirodalomban az értelmezés kissé másképp történik: a helynevek kötőjellel vagy különírással elválasztott részeit tagnak, míg az egybeírt részeket elemeknek nevezzük. Ez alapján egy egybeírt földrajzi név lehet többelemű, de csak egytagú; a különírt nevek mindegyik tagja pedig lehet egy- vagy többelemű.

Földrajzi tulajdonnévnek nevezzük a helynév általában első tagját (esetleg tagjait), ami az azonos földrajzi köznévvel ellátott térszínelemeket különíti el egymástól. Állhat földrajzi köznév nélkül (Balaton, Tarna, Bükk); külön szabály alapján egybeírva a földrajzi köznévvel (Csallóköz, Dunántúl); településnév esetén kötelezően egybeírva a többi taggal (Tarnaszentmária, Balassagyarmat); vagy a helyesírási szabályok szerint általánosan kötőjellel elválasztva a földrajzi köznévtől (Kola-félsziget, Atlanti-óceán).

A földrajzi köznevek egy bizonyos terület földrajzi jellegét határozzák meg, terepi vonatkozást mutatnak. Ezek jelentéstartama alapján következtethetünk a jelölt térrész földfelszíni alakulatainak fizikai jegyeire, illetve az ember által mesterségesen létrehozott tereptárgyak, építmények tulajdonságaira. Lehetnek egyszerű (hegy, patak) vagy összetett szavak (fennsík, dombvidék). A földrajzi köznevek jelentése idővel elhalványodhat, esetleg már csak egyes nyelvjárásokra jellemző, de akár teljesen el is halhat. Fontos szabály, hogy minden földrajzi köznevet (egyes különírt szószerkezetek kivételével, pl.: teraszos sík, öntöző főcsatorna) kötőjellel választunk el az előtte álló tulajdonnévi tagtól.

Földrajzi jellegű jelzőről beszélünk abban az esetben, ha a helynév megkülönböztető tagja (mely vonatkozhat helyzetre, időre, formára, nagyságra, színre, stb.) viszonyítást fejez ki (alsó, lapos, nagy, fekete, ó). Helyesírásuk szerint közvetlenül vagy kötőjellel kapcsoljuk őket a földrajzi név többi eleméhez.

Fontos megemlíteni a helynévképzők csoportját. Az adott nyelvben szabályossággal jelentkező, a gyökökhöz és a szavakhoz járuló, leggyakrabban földrajzi nevekben megjelenő toldalékokat (általában képzőket, de lehetnek jelek és ragok is) helynévképzőnek vagy földrajzinév-képzőnek nevezzük. A magyar nyelvészek kizárólagosan földrajzi nevek képzésében résztvevő toldalékokat nem tudtak kimutatni, így ezek mind előfordulnak közszavak képzésében is. A helynévképzők általános tulajdonsága, hogy 'valamivel ellátott, valamihez tartozó' jelentéstartalommal bírnak. Földrajzi neveinkben képzők és ún. képzőbokrok jelennek meg. Ezek a következők: -d, -gy, -c/-ca/-ce, -i, -j (-ly), -s/-ság/-ség, -cs, -sd, -n/-ny, -nd, -ó/-ő, -k, -ka/-ke. Példa néhány helynévben: Fonyód, Somogy, Apc, Nagyoroszi, Csernely, Bálványos, Patacs, Nádasd, Harsány, Körmend, Detk.

Munkám helynévírása

Munkámban általánosan a magyar földrajzinév-írás szabályait követem a régies köznévi formák megtartásával, de néhány eset ez alól kivételt képez: a nevek táblázatos összesítésénél az egyes forrásokból hűen átírt alakot használom a kor és minőség hatásos kifejezésére. A térképi ábrázolás során árnyalt elvet követtem: javarészt a helyesírás szabályait vettem figyelembe, de teret engedtem a tájnyelvi alakoknak is. Jellegzetes példa a földrajzi köznevek népies változatának megírása (Mátyás telki, Kis-güdör, Eresztény-vőgy), amelyekkel célom a helyi névhasználat hangsúlyos kifejezése. Másik jelentős eltérés az akadémiai helyesírástól az aszó köznév használatában fedezhető fel. Míg több helyen ennek használata az eredeti formában, vagy a szó rövidített alakban történik, térképi ábrázolásomban a váraszói használatot hangsúlyozom. E szerint az aszó köznév teljesen összeolvadt az előtaggal, az sz mássalhangzó pedig ssz kettős mássalhangzóra váltott. Ennek megfelelően az általam használt nevek Czinkásszó, Hellásszó, Vagdasszó, stb. alakban íródnak. Továbbá nehézséget okozott még a bizonytalan jelentésű előtaggal bíró nevek helyesírása is: Bagú-lyuk (az előtag a bagoly állatnévre vonatkozik).

A magyar nyelvjárások közül talán a palóc mutatja a legszembetűnőbb eltéréseket a köznyelvhez képest. Jellemző a rövid magánhangzók ejtése a hosszúak rovására: ez leginkább az "i" gyakori használatában tűnhet föl. Fontos eltérés az "a" és az "á" magánhangzók sajátos ejtése. Az előbbit a köznyelvinél sokkal nyíltabban, míg az utóbbit zártabban ejtik. Az ajakkerekítés nélküli a-zás a középkorból örökölt hangállapot. A palóc nyelvjárásban a változó tövű szavak "e"-je alanyi esetben is legtöbbször "e": tehen, szeker, vereb, keves, nehez. Előfordul ezen a vidéken az "í"-zés is: szegíny, ídes. Az "é" hang esetében megfigyelhető, hogy egyszer a köznyelvinél nyíltabban, máskor pedig zártabban ejtik. Ennek következménye, hogy nem mindig tudják megkülönböztetni az "e" magánhangzót az "é"-től, s ez a helyesírásban mutatkozik is: eppen, feketellett, tehen, level. Az "l" mássalhangzó gyakran kiesik (vóna) vagy hasonul az előtte álló mássalhangzóhoz (salló, talló). Jelenleg elterjedt az "l" megkettőzése is (gyűllés, allig, ellem). Nagyon gyakori a jésítés (Bangyi, gyisznó, gyinnye, szeretyi), azonban ennek fordítottja is megtalálható (hodne, hidje, hadja). A palóc nyelvjárás gyakran elhagyja a szóvégi ragokat (fáé, házho, abbó). A toldalékokban kedveli a középső nyelvállású magánhangzókat (magukot, őköt, fejüköt, alszonak). Élőbeszédben az eszköz- és társhatározó -val, -vel ragja nem képes hasonulni (Ferencvel, késvel, villamosval), illetve megfigyelhető a főnévi igenév sajátos képzése (rínyi, futnyi, szalannyi, ennyi). A -t végű igék rövid múlt idejű alakját csak a palóc nyelvjárás őrizte meg: kikötte, kifutta, megett, megitt, megsütte (Szabó, 2000).

Váraszó a palócokhoz sorolható kisebb népcsoport, a barkók területének a határán fekszik. A Barkóság Nógrád, Gömör, Heves és Borsod vármegyék találkozásánál terül el, a Hangony, Rima, Tarna, és Hódos mentén. Nagyjából 50 falu népét öleli fel, központja Ózd. Nevük eredete ismeretlen, egyes források szerint szakállukról kapták nevüket, más szerint Barco osztrák tábornok táboroztatta csapatait a környéken. Találhatók utalások arra is, hogy a Bertalan és Bertók keresztnevekből alakult ki a barkók megnevezése. Az általuk lakta vidék a honfoglalástól kezdve folyamatosan magyarlakta terület, többségében irtásjellegű falvakkal. A lombos erdőktől elhódított gyenge minőségű szántókon olykor még az önellátást sem biztosító földművelés alakult ki. Hunfalvy J. (1867) szerint leleményes, de műveltségben elmaradt nép, mely szinte babonaságig vallásos (Magyar, 2011).

Kutatásom szempontjából fontosak azok a földrajzi köznevek, illetve szerkezeti formákra utaló nevek, melyek palóc jellegüknél vagy régi, ritkán használt voltuknál fogva kevéssé ismertek. Ilyenek a lápa, szög, apoka, aszó, csapás, dőlő, eresztvény, far, ág, vermes melyek többnyire az én munkámban is megjelennek (Maácz, 1955).

Földrajzi neveim között egyes falurészeket az ott lakó családokról nevezték el (Birkahad, Bozsehad, Vincehad, stb.). A régi magyar társalom meghatározó egysége volt a had. A mai néprajzi leírások alapján a családnál nagyobb, de az ágnál, nemzetségnél kisebb csoportot jelölt. Ezt a fogalmat Palócföldön a mai napig használják: nagycsaládot jelöl, akik vezetékneve általában azonos (Pál Tőzsér Márton, Kovács Kockás Gusztáv, Kovács Pajageci József, stb.). Egy had elnevezése legtöbbször egy névadó személyig vezethető vissza. Váraszón az általános gyakorlattal ellentétben elsősorban az azonos vezetéknevű családok megkülönböztetésére használjuk.